4. fejezet – Fülöp, Vilmos és a vörösbegy kérdése

A Tóti-hegy oldalán emelkedtem felfelé, amikor különös beszédfoszlányt sodort felém a szél. Két ismerős madárhang keveredett benne. Közelebb repültem, és hamarosan megláttam őket: Varjú Vilmos egy széles bazaltperemen ült, mellette pedig apró, vörös mellényét csillogtatva billegett jó barátja, Vörösbegy Vencel.

– Ezt most akkor magyarázd el újra, Vilmos! – csipogta Vencel izgatottan. – Miért vannak ilyen egyenes, meredek falak a hegy oldalán? Nem hiszem el, hogy a természet csinálta!

– És jól is teszed, hogy nem hiszed el – károgta Vilmos. – Ezek bizony emberi kezek munkái. Nézd csak, milyen élesek a vonalak! Ilyet az erózió nem hoz létre.

Finoman melléjük szálltam.

– Szervusztok! – köszöntöttem. – Miről folyt a vita?

Vencel felém fordult.

– Fülöp! Épp azt magyarázza nekem Vilmos, hogy ezek a sziklafalak nem is természetesek. Igaz ez?

Vilmos bólogatott.

– Bizony igaz. Az emberek már nagyon régóta bányászták a bazaltot. Kőbalták is előkerültek a környéken, a rómaiak pedig a Borostyán út építéséhez hordták innen a követ.

Vencel füttyentett egyet.

– És azt hittem, csak fán és bogáron múlik a világ! – mondta csodálkozva.

Vilmos nevetett.

– Ó, barátom, a hegy története sokkal nagyobb falat, mint egy hernyó! Az itt élők már régen is használták a bazaltot: házakhoz, kutakhoz, kerítésekhez, és persze a szőlőteraszok támfalaihoz. A mai napig láthatjuk a szépen rakott szárazkő falakat.

– De mikor lett ilyen nagy baj? – kérdeztem.

A varjú hangja elkomolyodott.

– 1909-ben, amikor a balatoni vasutat építették. Megindult az ipari kitermelés. A Haláp és a Hajagos hegy szinte teljesen eltűnt. Elhordták őket, Fülöp! Egykor olyan nagyok voltak, mint a Badacsony.

Vencel szárnya megrebbent a döbbenettől.

– Egy hegyet… elhordtak?

– Kettőt – pontosította Vilmos csendesen. – És nemcsak a táj sérült. A badacsonyi bányában politikai foglyokat dolgoztattak hosszú évekig. Nagyon sötét időszak volt ez.

A szél ekkor megmozgatta a bazaltot borító mohokat, mintha a hegy maga is emlékezne.

– De aztán jött a változás – folytatta Vilmos. – Az 1960-as évektől a természetvédők felléptek, és sok bányát bezártak. Szerencsére a Tóti-hegyen soha nem volt nagy gyártelep, csak kis kézi fejtés. Ezért maradt meg ilyen épen.

Vencel fekete szeme csillogott, ahogy végignézett a tájon.

– És most? Helyrejön a hegy?

Mosolyogva mutattam a repedésekből előbújó zöld növénykékre.

– Igen, Vencel. A természet visszaveszi a helyét. Az elhagyott bányaudvarokon megjelentek az első pionír növények. Fű, moha, zuzmó, cserjék… minden, ami új életet hoz.

Vilmos bólintott.

– Mi, madarak is segítünk. Magot hordunk, gallyat, életet. Együtt dolgozunk a heggyel.

A szél játékos mozdulattal kitépett néhány kék tollpihét a szárnyam alól, és azok lassan a mélybe libbentek.

– Kövessétek tovább a kék tollaimat – szóltam halkan. – Ha beszkenneled a következő kódot, elmesélem, mely állatok dolgoznak a heggyel együtt, hogy újra élő és egészséges legyen.

Vilmos és Vencel egyszerre biccentett – barátságuk olyan természetes volt, mint a hegyet borító erdő.