2. fejezet – Fülöp és a víz vándorútja

Amint felszálltam a templom torony ágairól, éreztem, hogy a levegő friss és nedves. A párás hajnal illata hívogatott, és én örömmel indultam lefelé a falun át.

– Jó reggelt, Fülöp! – rikkantotta felém egy ismerős hang. Szajkó Szilárd suhant mellém, szárnyán néhány tarka toll csillogott a fényben. – Pont jókor jössz, épp a víz titkait figyelem!

– Miféle titkokat? – kérdeztem kíváncsian.

– Tudtad, hogy a falu régen azért pont ide épült, mert a hegyek gyomrából törnek elő a karsztforrások? – csicseregte lelkesen. – A vulkáni hegyek alatti vízrétegek hozzák felszínre a friss vizet, és ezek a források régen mindent meghatároztak: hol legyenek a házak, a rétek, a legelők.

Körbenéztem. A táj domborulatai, a régi vízmosások és természetes mélyedések valóban úgy kanyarogtak, mintha a víz rajzolta volna őket.

– És ma is nagyon fontos a víz – folytatta Szilárd. – Csakhogy sok helyen eltűntek a régi vizes élőhelyek. A múlt században sok lápot, nedves rétet lecsapoltak, és így a víz már nem tudott ott maradni, ahol régen összegyűlt.

A patak felé mutatott, amely csendesen csillogott a túloldalon.

– Ha ügyesen bánunk vele, a víz segít megőrizni a talajt és az élőhelyeket. Csak okosan kell visszatartani – csipogta.

– És azt hogyan lehet? – kérdeztem.

Szilárd felugrott egy alacsony ágra, mintha egy kis előadásra készülne. – Három egyszerű trükk! – kezdte büszkén. – Először: hagyjunk a kertben néhány mélyebb kis gödröcskét vagy árnyékos zugot, ahol a víz megállhat.

– Másodszor: ültessünk bokrokat, fűféléket vagy virágos szegélyeket a kertek szélére, mert ezek lelassítják a víz lefolyását.

– Harmadszor: mulcsozzunk! A talajtakaró segít, hogy a föld ne száradjon ki olyan hamar.

– Ezek tényleg működnek? – néztem rá nagy szemekkel.

– Hogyne működnének! – kacagott fel. – A természet mindig segít, ha mi is segítünk neki. A víz nem ellenség, hanem barát. A jövőnk rajta múlik – de csak akkor, ha hagyjuk, hogy maradjon.

Miközben hallgattam, egy hűvös szellő belekapott a tollaimba, és néhány apró, kékes tollpihe lelibbent rólam a földre. – Nézd csak! – nevetett fel Szilárd. – Hullajtod a kék útjelzőidet.

Meglepetten néztem le a kis tollakra, amelyek lassan a patak felé sodródtak.

– Akkor legyen ez így – mondtam mosolyogva. – Aki tovább szeretné hallani a történetemet, kövesse a kék madártollakat! Azok mutatják az utat a következő meséhez.

Ahogy elindultam tovább, a tollak mögöttem suhantak, mintha ők is tudták volna, merre kell menni.