1. fejezet – Fülöp a vadgesztenyefák alatt

Szia! Fülöp vagyok, a füleskuvik.

Történetem a falu közepén, a Szent Márton püspök-templom előtt kezdődik. A templom mellett csendesen áll a Szentháromság-szobor, körülötte pedig öreg, terebélyes vadgesztenyefák hajlanak a tér fölé. Amikor itt ülök az ágakon, mintha a múlt mesélne nekem.

Éppen egy ilyen estén motozást hallottam odalent, a vadgesztenyék gyökerei között.

– Félre minden tüskés kupacs! Megérkeztem! – dörmögte jókedvűen Borz Bendegúz, aki mindig úgy tűnt úgy tűnt fel, mintha a falu összes levele ráragadt volna.

– Szervusz, Bendegúz! – köszöntöttem. – Úgy látom, megint történelemkutatáson vagy.

– Hát – Hát hogyne lennék! – pöfögte büszkén. – Képzeld, a falut már 1256-ban „Tothy” néven említették, és akkor még egészen másként nézett ki a környék. Később a győri káptalan is birtokolt itt földeket, így került a név elé a „Káptalan”.

Lent a téren nesztelenül libbent végig a szél. A templom falai tompán visszhangozták Bendegúz hangját.

– Régen két Tóti volt – tettem hozzá. – Alsótóti és Felsőtóti.

– Bizony – bólogatott a borz. – A két település csak 1848-ban egyesült, abból lett a mai Káptalantóti. Nekem tetszik ez a történet… olyan, mintha két falu összefogott volna, hogy erősebbek legyenek.

A Szentháromság-szobor kövei halványan csillogtak a templom ablakaiból kiszűrődő fényben. A tér békés volt, a vadgesztenyék koronája óriásként zárta körbe a helyet. – Szeretem, ahogy ez a templom itt áll – mondta Bendegúz. – Már 1272-ben megemlítették, a mai alakját pedig 1773-ban kapta. Milyen sok mindent látott azóta!

– Sokszor hallgatom innen a harangját – feleltem. – Olyan szépen száll végig a Tapolcai-medencén, hogy még a hegyek is visszamondják. Bendegúz elmerengett, ahogy a tér peremén túl a dombok sötét körvonala kirajzolódott. – Csoda ez a vidék – mormogta. – Hét hegy öleli körül: a Tóti-hegy, a Gulács, a Szent György-hegy, a Csobánc, a Hajagos, a Bács és a Sabar. Nem véletlen, hogy a szőlők itt ennyire szeretik a talajt. A bazaltos föld és a napsütötte lejtők szinte hívogatják őket.

– A Tóti-hegy a kedvencem – tettem hozzá. – Csak 346 méter magas, mégis innen látni a legszebb körpanorámát a környéken. A borz halkan hümmögött.

– Egyszer felmegyünk együtt… vagy legalábbis te repülsz, én meg lihegek mögötted – mondta, amitől hangosan felnevettem.

A vadgesztenyék koronája lassan összezárult felettünk, mintha kicsit jobban őriznék a történetet.

– Ha szeretnéd, folytatom a mesémet a következő táblánál is. Kövesd a kék madártollakat, azok mutatják az utat.