3. fejezet – Fülöp és a Tóti-hegy tollas titkai

A Tóti-hegyre vezető ösvényen szálltam felfelé, a lágy szél végigsimított a tollaimon, és úgy éreztem, mintha az egész hegy halkan duruzsolna körülöttem. A nap éppen kibukkant a hegy mögül, hosszú árnyékokat rajzolva a kaszálórétekre.

A hegy tetejéhez közeledve különös kopácsolás harsant fel. Tudtam, ki lehet az.

– Hahó, Küllő Károly! – kiáltottam.

A vastag bükkfa oldalán egy zöldes árny suhant le, majd egy vidám „krü-krü” kíséretében megjelent Károly, a zöld küllő.

– Üdv, Fülöp barátom! – rikkantotta. – Ma épp hangyavadászaton vagyok! Tudtad, hogy a hegyoldal tele van finom falatokkal?

– Te mindenütt találsz valami finomat – nevettem. – De mondd, milyen madarakat láttál ma?

Károly büszkén kihúzta magát.

Ó, rengeteget! – kezdte. – Reggel hollók köröztek a sziklák felett, aztán megjelent egy fekete harkály, aki úgy kopogott, mintha egész erdőt építene újra. A rét fölött vörös vércse vadászott, kecsesen lebegve a levegőben, és láttam gyurgyalagokat is – igazi színpompás művészek a magasban!

Az ágak között hirtelen seregélycsapat húzott végig, tömör, mozgó felhőként.

– Nézd csak őket! – mutatott Károly. – Amikor a szőlők érnek, aztán igazán tudnak táncolni az égen!

A hegy alatti rétek felől mély, suhanó mozgás tört fel.

– Kékes rétihéja – mondtam halkan. – Téli vendég, de milyen gyönyörű!

– És itt van valahol a karvaly is – tette hozzá Károly. – Éles szemű, villámgyors, gyakran lep meg mindenkit az etetők környékén.

Ahogy tovább sétáltunk, a bokrok közül dallam csendült fel.

– Fülemüle Fanni biztosan gyakorol – nevette el magát Károly. – Ő mindig a nyár eleji éjszakák csillaga.

A távolból jellegzetes „ku-ku” hívás szólalt meg, majd sárga villanás suhant át az ágak között.

– Kakukk Karolina és Sárgarigó Sári – mosolyodtam el. – Jó látni őket is.

– Egyre több balkáni gerle és örvös galamb jár erre – mondta Károly kissé elgondolkodva. – De sajnos a vadgerle már sokkal kevesebb… és a fecskék is egyre fogynak. Nem olyan könnyű nekik manapság.

Felhorkantottam szomorkásan.

– A gólyapár sem tér vissza minden évben. De a macskabagoly legalább kitart. Ő aztán biztos fészkelő a hegy környékén!

– Mi madarak sokfélék vagyunk, Fülöp, de egy dolog közös bennünk: szükségünk van az emberek segítségére. Van, amit már nem tudunk egyedül megoldani.

Ekkor leszálltam egy lapos bazaltkőre, és komolyan néztem körbe a hegyre, amely annyi életet rejt.

– Magyarországon a madarak többsége védett – mondtam. – És mindenki tehet értük valamit. Tavasszal fészkelőhelyekkel vagy madárodúkkal segíthetünk. Nyáron itatót és fürdőhelyet érdemes kialakítani, mindig friss vízzel. Télen etetni az itt maradó madarakat… És jó, ha a kertekben hagyunk bokrokat és rejtekhelyeket is, mert ezek otthont és táplálékot adnak.

Károly lelkes bólogatásba kezdett.

– Pontosan! És ha valaki szeretne segíteni, te megmutathatod neki, Fülöp!

Elmosolyodtam. – Akkor induljunk tovább… és aki kíváncsi, hogyan segíthet a madaraknak, kövesse tovább a kék tollaimat. Mutatják az utat a következő meséhez!

A szél meglengette a tollaimat, és néhány kék pelyhem újra puhán hullott az ösvényre, előre vezetve mindenkit a történet folytatásához.