6. fejezet – Fülöp és Seregély Sára a szőlőhegy titkairól

A nap lassan leereszkedett a Tóti-hegy mögé, a levegő illata édesen szőlős volt. A domboldalak tarka fényben ragyogtak, a gondosan ápolt szőlőtőkék sorakoztak a lankákon. Ahogy a sorok között repültem, egy vidám, csivitelő hang keltette fel a figyelmem: Seregély Sára, a tarka tollú seregély, könnyedén ugrált a tőkék között.

– Szervusz, Fülöp! – csivitelte. – Pont jókor jöttél! Mesélek neked a szőlőről és a történelméről.

– Szia, Sára! – köszöntem. – Mindig is kíváncsi voltam rá, hogyan lesz a napfényes tőkékből bor.

Sára körülnézett, majd közelebb repült a sorokhoz. – Tudtad, hogy Káptalantóti földje különleges? – kezdte. – A napsütéses órák sokasága, a jó vízáteresztő képességű talaj és a domborzat védelmet adó formái mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a szőlő itt nemcsak megél, hanem különleges ízű termést ad.

– És a pincék, présházak? – kérdeztem.

– A présházakban préselték a szőlőt, a mustot erjesztették, a pincék pedig a borok érlelésére szolgáltak – magyarázta Sára. – Már a XIV. században is készítettek itt kőpincéket, a ma látható épületek többsége pedig a XVIII–XIX. században épült. Ahogy végigsétáltunk a dűlőutak mentén álló kőkeresztek között, Sára büszkén mutatott rájuk.

– Ezek nemcsak vallási jelképek, hanem a munka, a gondoskodás és az emberi jelenlét emlékei is – mondta. – Emlékeztetnek minket arra, hogy a szőlőművelés nemcsak termelés, hanem elmélkedés, közösségi élmény és a természet tisztelete is. Ahogy a nap fénye aranyba öltöztette a Tóti-hegy lankáit, a sorok között ugráló Sára mintha minden tőkét egyenként köszöntene.

– Ideje visszatérnünk a kiinduló pontra, Fülöp! – csivitelte Sára vidáman. – dűlőutak mentén a madártollakat és a kisebb ösvényeket, ezek vezetnek majd vissza a templomhoz, a falu központjához.

Felnéztem a lankákra, és megindultunk együtt lefelé, vissza a tér felé, miközben a nap utolsó sugarai megvilágították a szőlőhegyek sorait, és a táj nyugodt, békés hangulatát hagyták ránk.